Felemás – Egyedülálló anya felemás érzésekkel

Most minden olyan felemás. Az érzések, a hangulatok, a reakciók, mint egy hullámvasút, de még ha épp megáll is egy percre, akkor sem egyértelmű. Felemás. Egyedülálló anyaként meg néha nem könnyű.

Olvasom, hallgatom, mások hogy reagálnak a járványhelyzetre, profitálnak belőle, vagy épp ellenkezőleg, hosszú a veszteséglistájuk. Nézem, hogy ki hogy áll hozzá, pozitívan, de meddig, változik-e, hurráoptimizmusa meddig tart ki, vagy negatívan, jajongva, panaszkodva, esetleg csak egyenesen, beismerve, hogy hol így, hol úgy, és vérmérséklettől, egyéni helyzettől függően a képzeletbeli egyenes melyik végéhez érzi magát közelebb.

Megtudom mások gondolataiból, hogy mennyi mindenre lehetne, kellene? használni a kialakult helyzetet, hogy örülni kell a lehetőségnek, nem elengedni hasznon nélkül, ahogy megtudom azt is, hogy ez bizony csak egy szívás, és nem kell sem misztifikálni, sem felruházni nem létező erényekkel.

Felemás.

Nem csak az én érzéseim, másokéi is. Szeretem, amikor valaki le meri írni, ki meri mondani, amit valójában gondol erről az egészről, és úgy általában. Tisztelem, amikor megváltozik a korábbi sarkos véleménye, és ezt ugyanannyira beleállva be is tudja ismerni. És kifejezetten taszít, amikor más akarja megmondani, hogy kinek hogy kellene éreznie, mit kellene máshogy tennie, mondania, hol rontja el. Mert nem tudhatja.

Nem tudhatja, hogy miért negatív, miért élvezi, miért tök mindegy, miért utálja csak szimplán. Nem vagyunk egyformák, és ez nagyon jó! De ehhez az is hozzátartozik, hogy ne csak kiborulni legyen szabad, ne csak veszteséglistát lehessen írni, ne csak kihasználni a kapott időt legyen a kötelező feladat, hanem az egyén dönthessen arról, hogy hogyan akarja, tudja és meri magát érezni. És mindezt merje felülbírálni, ki is mondani, akár többször is.

Egyedülálló anyaként, akár fizikailag egyedül a gyerekekkel, akár társas magányban, esetleg félelemben, bizonytalanságban élve a felemás nem könnyű. A folyamatos hullámvasút nehezít, a változások tovább rombol(hat)nak.

Már írtam többször, hogy én alapjáraton jól viselem a kialakult járványügyi helyzetet, ha nem szabad kimenni, nem megyek, ha csak egyedül vásárolhatok, úgy is jó, ha maszkot kell húzni, hát legyen. Nem mondhatom, hogy különösebben jól sikerült volna kihasználnom az időt, mármint az új dolgok elsajátítását, esetleg őrült takarítást, lomtalanítást és hasonlókat értve ide. És azt sem mondom, hogy semmivel sem sikerült haladnom.

Hát ez is felemás.

Mert más mértékben, de mindenki halad valamerre, valamivel, senki sem áll, stagnál az élete. Nem akarom a pozitívumokat, ahogy a negatívumokat sem összeszedegetni, hogy mit adott és mit vett el tőlem és a gyerekeimtől a koronavírus. Nyilván a mérleg mindkét serpenyőjébe tudnék mit pakolni. De ez igaz minden egyéb helyzetre is, a költözésre, egy új melóra, az ovi-iskola váltásra, az egyedül maradásra.

Felemás - Egyedülálló anya felemás érzésekkel

Ami nehéz, az maga a hullámvasút. A hegyre fel, lassan, néha kínlódva, máskor kacagva, a csúcson jó esetben kicsit megpihenve, majd le, ami általában szédítő gyorsasággal sikerül, örülök, ha nem töröm nyakam menet közben. Aztán újra fel kell kelni, nadrágot leporolni, és újra indulni felfelé, néha körbe-köbe járni, elveszni az erdőben. De ez kívülről a gyereknek nem érthető, gyakran nem befogadható, és félelmetes látvány is.

Egyedülálló anyaként társas magányból a fizikai egyedüllétbe váltani szintén felemás. Egyszerre ijesztő, és mégis nagyon megnyugtató és felszabadító. De ugyanezt kifelé biztonságosnak, pozitívnak tálalni, nem épp egyszerű. Ebben nem segít a folyamatos összezártság, a nulla én-idő, a semmi csend. A felfelé menetben hős az ember lánya, ragyog a hegytetőn, a haját fújja a szél, és legyőzhetetlennek látszik. Aztán a lefelé bucskázás bár nekünk törvényszerű, gyerekszemmel rémisztő, döbbenetes, fájó, bizalomtörő.

Mégis azt mondom, a felemás jó. Mert igazi. Őszinte. Olyan, mint maga az élet. Még ha sokak szerint ez most nem is élet, természetesen az. Kissé beszűkült, másrészt kitágult, lassabb és forgatagosabb, adó és megvonó. Mint általában mindig.

Nehéz láttatni, hogy egyszer fent, aztán lent, és közte az út felfelé lassú, lefelé villámgyors, és mindez tök oké. Érezni tök oké. Félni is, elfáradni is, haragudni, szomorkodni, de örülni és mosolyogni is. Az élet nem fekete-fehér, világjárvány idején sem. Nem csak elvett, nem csak adott, nem kell rá cukormázat önteni, és nem kell megtaposni sem. Elég elfogadni.

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .