Kapkodás a járványhelyzet végén, avagy aki mindig későn kap észbe…

Olvastam többször, dühöngtem is rajta jó párszor, aztán szégyenkeztem, meg sajnáltam magam, mentegetőztem, szóval különféle állapotokban forgattam a fejemben a gondolatot, hogy a járványhelyzet alatt valamerre haladni kellene.

Hogy itt az idő a magammal tőrődésnek, a fejlődésnek, a tanulásnak, sportolásnak, kinek mi jutott eszébe. Hát nekem a túlélélésen kívül semmi. Az is épp elég feladatot adott, az összes energiámat elvitte, néha annyira, hogy mázsás súlyokat éreztem a lábaimon, amikor arra gondoltam, hogy most valamiért fel kell állnom.

Aztán elkezdtek lazítani a szabályokon. Ettől bizonyos értelemben még rosszabb lett, én legalábbis totálisan kész vagyok a maszktól, hogy kiütést kapok alatta, de levegőt nem, hogy nem látok lefelé, csak ha az egész fejem lefordítom, és az utóbbi időben feltűnt, hogy már hallani sem hallok, ha maszkban vagyok.

A boltokban nálunk nincsenek idősávok, mindenki megy, amikor akar, de maszkban, távolságot tartva. Kivéve az időseket, akiket semmi sem izgat. És eddig a pillanatig totál toleráns voltam, megértő, mi több angyali mosollyal az arcomon figyeltem, hogy vásárolgatnak gondtalanul, sőt felelőtlenül. Idáig.

Mert már bosszant, hogy én fuldoklom a maszkban, hogy még mindig nem viszem a gyerekeimet magammal, mert velük nehéz a kötelező távolságot megtartani, hogy sietek és egy hétre vásárolok. Furcsa, hogy berögzült ez a nem megyünk naponta három boltba apróságokért viselkedés. Annyira nem is lenne tragikus, sőt, csak ne kísérné valami rossz szájíz, kellemetlen érzés.

Szóval eljutottam idáig, hogy semmire sem használtam a túlélésen kívül a megadatott pár hónapot (a semmibe tartozik a napi sütemény, a házitanítói rutin megszerzése, a folyamatos mosás-teregetés-vasalás-elpakolás, szó szerint folyamatos, és a véget nem érő takarítás. De mivel ezek eddig is voltak, csak nem ekkora dózisban, nem számítanak valaminek. Csak semminek.), és megcsömörlöttem a nem szabad listától, megijedtem a megint lehet némileg rövidebb listájától, aztán pedig felpörögtem.

És elkezdtem tanulni. Egyszerre beiratkoztam 7 (igen, hét!) tanfolyamra, 3 nyelven. Ebből hármat csinálok egyszerre, több nem fér bele még alvás nélkül sem. Még úgy sem, hogy a főzés és sütés a már jobb bőrben levő mamára marad.

Ebből legalább ennek a háromnak lesz vagy lehet folytatása, rajtam múlik, ha jól teljesítek, ha lesz kedvem, időm és energiám folytatni. A másik négyről még nem tudok nyilatkozni, még nem álltam nekik. A könnyítés a dologban, hogy mindegyik szakmába vág, vagy legalábbis van már némi közöm hozzá.

Ettől függetlenül kicsit őrültnek érzem magam, hogy a főzést leszámítva a tennivalók sora nem lett rövidebb, eddig konkrétan bele akartam halni és úgy éreztem, nem élem túl ezt a terhelést, és erre önként és dalolva nem egy apróságot és nem apránként vállalok a tetejébe. Sokat, egyszerre. Agymosás level 1000 😀

Kapkodás a járványhelyzet végén, avagy aki mindig későn kap észbe...

A vicc az az egészban, hogy roppant élvezem.

Talán mégis a sokaknak volt igazuk, akik az elejétől kezdve azt hangoztatták, hogy ki kell használni, ki lehet használni ezt az időt a fejlődésre. Ami mindenkinek mást jelent persze, a lényeg, hogy túl legyen a túlélésen.

Direkt nem írom a komfortzónát, mert rosszul vagyok már a kifejezéstől is, meg a gondolatától is. A szülők általában napi rendszerességgel elhagyják a komfortzónájuk határait, többször is, és néha végtelen távolságba kénytelenek merészkedni. Én is. Egyedülanyaként kétszülős családban meg különösen.

Kicsit sajnálom, hogy én semmi értelmét nem látom a kovásznevelgetésnek, mert biztosan van benne valami jó, ha ennyien képesek vele foglalkozni, határozottan sajnálom, hogy az itthoni sport nekem nem megy, mert jól kinézni viszont nagyon is szeretnék. Se a türelmem nem lett több az elmúlt hetekben, se a készségeim. Így jöttem rá, hogy nekem kizárólag az agyam terhelhető majdnem a végtelenségig. Egyenesen következett ebből a tanulás.

De még így is bennem van a kisördög, hogy másoknak sikerült határt ugorva valami teljesen újba belevágni, nekem meg csak a szakmám közeli biztonságos terep maradt, de hát ez van. Pont megadja az érzést, hogy nem vagyok totál hülye, és mégis rengeteg újat tud mondani. Jól van ez így.

Már csak abban reménykedem, hogy mire valóban újra elindulhat az életünk, még ha másképp is mint, eddig, addigra végzek a tanfolyamaimmal. Teperek rendesen, mert nem akarok azért nem tudni megtenni valamit, mert nincs időm a hülye tanulás miatt.

Ugye, aki későn kap észbe…

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .