Tanuljunk a gyerekkel – anya legyek vagy tanár?

… ez a kérdés, válasszatok.

Nem lehet választani. Ugyanis nem vagyok tanár, nem lettem képzett tanár, pedagógus egy csapásra. Anya vagyok, hogy “csak”, vagy sem, hogy ez elég, semmi, elsődleges, vagy nem fontos – az mind egyéni. Tanuljunk a gyerekkel – de hogy csináljuk jól?

Tartom a kapcsolatot a magyar helyzettel, a barátok mindig ellátnak megfelelő mennyiségű, általában indulattól fűtött infóval, például a távoktatás témájában. Általában (béke-, vagyis vírusmentes időben) a két ország sok mindenben különbözik egymástól, így az oktatásban is. De most egy hajóban evezünk, így olvasni, hogy mi van otthon, és látni, hogy mi van itt, jobb napjaimon nagyon érdekes. Rosszabbakon kötélért imádkozom, de mivel a barkácsboltok még zárva, el is múlik ez a vágyam.

Követek még pár oldalt is, és az egyiken olvastam, hogy a szülők mennyire nincsenek sehol a jó voltál, köszi a munkádat listán. A kiborulás tök jogos. Nálunk se vagyunk sehol. A helyzetünk itt pont ugyanabban rosszabb, mint amiben jobb is, mint otthon: konkrétan tesznek a fejünkre magasból. Nem csak dicséret nincs, hanem semmiféle kapcsolat.

Aznap, amikor bejelentették, hogy bezárnak a sulik, hazaadták a könyveket és füzeteket (itt nem cipelik mindennap az egész hegyet), és mellé egy szép kupac fénymásolt lapot. A feladatlapokat. Amiket a gyerekeknek itthon, önállóan kell feldolgozni, kidolgozni, megőrjíteni vele. Itt még csak vigyorogtam. Tanuljunk a gyerekkel, juhhhéj!

Aztán kaptunk egy vaskos borítékot a suliból, abban már a 2 fő tantárgyhoz mappában (értsd: egy A4-re hajtott A3-as sima fehér papír közé) tették a feladatlapokat, és mellé még egy egyéb feliratút is kaptunk, abban van a többi tárgy. Mellé egy levélke, hogy jó munkát, gyerekek. Ezután kaptunk egy húsvéti képeslapot, és most a hétvégén egy emailt, hogy mivel a suli nekünk zárva marad még, kapunk hozzáférést az online oktatási platformhoz, amihez a suli kényszerből most csatlakozik.

Kitalálod, hogy ezen túl semmi, de semmi hírünk, infónk a sulitól, a tanártól nincs? Hogy senkit sem érdekel, hogy hogyan boldogul(unk) a lapokkal, amikbe sikerült új tananyagot is csempészi (és lebuktam, hogy hülye vagyok matekból, és gőzöm sincs a valószínűségszámításról, ráadásul hangosan kiakadtam, hogy szerintem ez nem ált.isk. 3. osztályos anyag), hogy nincs kontroll, visszajelzés, jutalom vagy büntetés. Hogy egy nyelvet nem (kellő szinten) beszélő hogy oldja ezt meg, arról lövésem sincs.

Mi nem kapunk naponta vagy hetente semmit, nem töltünk le, nem töltünk fel, nem fotózunk és nem videózunk, nem kapunk lecseszést, hogy elkéstünk, vagy rossz helyre, rosszul csináltuk, akármi, semmi. Mi itthon anyák átvedlünk tanárrá, átnézzük a boríték tartalmát, szortírozzuk, felosztjuk, ismerve a gyereket, hogy melyik tárgyat kedveli, melyik a könnyebb neki, nézve az időjárást, hogy délután hosszabb időt lehetne bringázni, vagy sütit sütünk közösen, és ezt mind bedobjuk egy kalapba, jól megrázzuk, és az kiköpi az aznapi penzumot.

Annak elkészültéért jobb napokon semmit sem kell tenni, rosszabbakon harcolunk és csatát vívunk a gyerekkel, önmagunkkal, mert nem fair az egész, aztán ha kigyötörtük a lelket is, elkészült, ellenőrizzük, átíratjuk töltőtollal (bizony, a tintapatronossal), kiradírozzuk a ceruzát Mátyás király módjára (látsszon, hogy ott volt, de ne legyen feltűnő), mert így kéri a tanár, aki mellesleg marhára nem foglalkozik velünk. És a kész lapokat egy csinos mappába rendezzük, hogy majd egyszer, valamikor a távoli jövőben talán érdekelni fog valakit. És az is lehet, hogy senkit.

A mi tanárunk hetente egy órát megy be a suliba, ha valaki akar kérdezni, akkor fel lehet hívni az iskolát, mert se a telefonszámát, se az email címét nem kapjuk meg. Talán ez az online cucc, amire most várunk, jobb lesz. Remélem. Nem tudom. De hogy így rohadt igazságtalan mindannyiunkkal szemben, az biztos. Még mindig anya vagyok, nem tanár. És anyaként hajtom a gyereket a tanár pályáján, támogatás, kontroll és elismerés nélkül. Tanuljunk a gyerekkel, de hogy vajon van így értelme?

Tanuljunk a gyerekkel - anya legyek vagy tanár?

Másrészt, ha túlteszem magam azon, hogy ez nem tanulás, nem távoktatás, nem suli, ami nálunk megy, csak egy jó hosszú szünet minimális anyaggal, ami rajtam, a szülőn kívül senkinek sem fontos, akkor kibírható. Persze nekem miért is fontos? Mert remélem, hogy egyszer újra lesz suli, ahol normálisan oktatnak, és a lányom nem lesz lemaradva, nem fogja magát rosszul érezni a bőrében, nem lesz negatív a kicsengése ennek az anyával tanulunk időszaknak. Ő még nem lát el addig. Én igen. (Ez rendben is van így, ezért vagyok én a felnőtt, és nem ő.)

Őszintén szólva ez hatalmas stresszforrás. Amit igyekszem enyhíteni egy másik oldalon talált bölcs levél segítségével. Ennek alapján igyekszem kihasználni mindent, hogy tanítsak belőle valamit. Persze nem nyíltan, mert annak jobb esetben csak szemforgatás a vége, hanem burkoltan.

Így hát nézünk közösen filmet, olvasunk, és megbeszéljük, találtunk levelező partnert, így írunk kézzel levelet, barkácsolunk, rajzolunk, festünk, ordítunk, ja azt csak én, sétálunk és nézünk fát, bokrot, virágot, madarat, sütünk, főzünk, elvágjuk és megégetjük a kezünket, énekelünk és zenélünk (fedő és fakanál…). Ezekkel letudjuk az irodalmat, a fogalmazást, a rajzot, a környezetet, technikát, a zenét.

Az élet nagy tanítómester. Hatékony tanár. Nem türelmes és nem türelmetlen, következetes és hajlíthatatlan. De bárhogy is forgatom a kérdést, messze vagyunk a finnektől, akik innen nézve egészen emberien látják a kialakult oktatási helyzetet. Ők vajon miért tudják, hogy a tanár marad a tanár, a szülő meg a szülő, még ha utóbbi most kénytelen is belekontárkodni az ő területébe? Milyen jó szó ez a kontárkodni. Annak is érzem magam a tanárszerepben, kontárnak.

Ők miért tudják, hogy nem elég kiosztani a feladatokat, az nem tanítás, nem elegendő, hogy ők felelnek a gyerek utánkövetéséért, a visszajelzésekért? Ők nem pörögnek ennyit a privát szférán, van net, van cset alapon működnek. Nálunk ez kizárt.

Hogy az utasítások legyenek egyszerűek és rövidek, az itt is megy. Hogy világosak is legyenek, hogy a gyerek egyedül is boldoguljon – na, az már nem megy. Milyen már, amikor egy harmadikos matek lapon gőzöm sincs, hogy mit várnak a kockákba? Kérdeztem az osztálytársakat, és ők üresen hagyták ugyanezért. A fő feladat pipa, a többi kockát nem értjük. És nincs kitől kérdezni, tanácsot kérni, megoldási kulcsért esedezni.

A napi ritmus betartása, a napi egy adag feladat kiadása a mi dolgunk, szülőké. A két nagy adag papír egyszerre történő érkezése sokkot okozott, és nem a gyereknek. A rutin kialakítása, átalakítása, kihajítása az ablakon is a mi dolgunk, mi felelősségünk. Mi hajtjuk előre a gyereket az ismeretlen pályán, gőzünk sincs, hogy jól csináljuk vagy rosszul, hogy amikor eljön a számonkérés ideje, mit fog produkálni ez a gyerek, és mit kapunk mi a fejünkre – tőle. Hogy kösz, anya, túléltem, vagy miért nem vetted elő a fakanalat annak érdekében, hogy sikerüljön a teszt.

Piszok sok a teher. Az oktatás csak egyetlen szeletkéje a jelenlegi káosznak, amiben próbálok lavírozni. Élni nem, mert ez csak túlélés. Túlélés még úgy is, hogy nagyon igyekszem jól felfogni a helyzetet, megtalálni a napfényes perceket benne, annyi élményt és örömet belezsúfolni itt a négy fal között, amennyire csak képes vagyok. Jobb napjaimon szuperhős vagyok, a rosszabbakon estére már csak vinnyogok kínomban.

Aztán jön a lányom egy rajzzal, aminek az üzenete: anya, te vagy a legjobb a világon, szeretlek. Én is, kicsim.

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .