Csalj mosolyt – fiatalok és öregek éppúgy örülnek

A gyerekek és az idősek egy része ugyanabban a cipőben jár (amiben mi is, de mégis más). A legtöbben el vannak vágva mindenkitől, aki fontos nekik, a gyerekek a barátaiktól, az idősek a családtól. Nehéz nekik. Gyakran nem értik, mi a frász folyik itt, miért nem szabad, vagy kötelező, miért más most, mint pár hete. Csalj mosolyt az arcukra – a gyereked segítségével!

Pár napja találkoztam először a kezdeményezéssel, talán egy hete. Valahol már írtam, hogy szokásomtól eltérően beléptem pár csoportba a közösségi médiában. Úgy éreztem, hogy kellenek az új ötletek, hogy mivel lehet még könnyebb, akár nekem, akár a családomnak, ha csak kicsivel is más a holnap, mint a tegnap, talán segít.

Az egyik, amit találtam, az nem közvetlenül a saját családnak szánt segítség, de nem meglepő módon éppen annyi örömet kaptunk mi is, mint amennyit sikerült adnunk. Pedig semmi nehezet nem csinálunk, épp csak kitalálunk, elképzelünk, lerajzolunk, levelet írunk, postára adjuk, majd izgatottan várjuk a választ, a reakciót.

Három különböző Csalj mosolyt! felhívással találkoztam, és lényegében mindhárom ugyanaz volt, a célcsoport más. Az egyik, hogy a magukra maradt idősek az otthonokban (vagy az otthonukban) mennyire örülnének egy gyerekrajznak, egy levélnek. A másik ugyanaz pepitában, csak anyukák a gyerekeiknek kerestek levelezőpartnert.

Mindkét felhívásra reagáltam. Az elsőnél random módon kaptunk egy nevet és egy címet, és ránk bízták, mit írunk, vagy rajzolunk. Ez nem könnyű feladat, nem kevés fejtörést kíván, hiszen egy vadidegen embernek készítünk valamit, akiről az égvilágon semmit se tudunk. Így hát ötleteltünk, rajzoltunk, megírtunk egy (sok) levelet, és a végén kialakult, hogy mit fogunk elküldeni.

Nem pár perces projekt volt, de megérte. A gyerekeket lefoglalta először az ötletelés, aztán a kivitelezés, majd a szöveg korrekciója után a végleges formába öntés. Melós nap volt, és nagyon izgultunk, hogy mi lesz az eredménye.

Csalj mosolyt - fiatalok és öregek éppúgy örülnek

Szerencsére nem kellett csalódnunk, az idős hölgy, akinek írtunk, nagyon szívélyes választ küldött, megírta, hogy könnyekig meghatódott, és jelezte, hogy szeretne még ilyen meglepetésben részesülni. Igazán szívet melengető volt olvasni, és közben látni a gyerekek boldogságát, hogy ez bizony az ő érdemük, az ő munkájuk, az ő lelkük. Nagyon büszke vagyok rájuk.

A második, ahol levelezőpartnert kerestünk a gyerekeknek, első körben nekem volt izgalmas. Megadtuk, hogy mekkora a gyerek, milyen nemű, nagyjából mit szeret, és írtunk egymásnak a hasonló csemetével rendelkező anyukákkal. Címet cseréltünk, majd megkértük a gyerekeinket, hogy írjanak egy levelet, és feladtuk. A válaszlevél nagy örömet okozott, de ennél sokkal több van ebben a feladatban.

A mi gyerekeink már nem ismerik a kézzel írt, postán kapott levél fogalmát, a várakozást, az örömet, a munkát. Így meglepetés volt, hogy hogy is kell kinéznie egy igazi levélnek, hogy micsoda meló hibátlanul és szép külalakkal megírni, hogy a fogalmazás sem egyszerű.

Az első levelünk egyetlen A4 oldalra alig elférő mondatból állt, tele és-sel. Nem volt semmi átírni 🙂 De természetesen megérte. Lehetett a levelet színes betűkkel írni, igazi bélyeget venni rá, és várni, hogy a postás hozza a választ. Semmi pár perc múlva pittyegés két szóval, hanem két nap, igazi boríték és egy olvashatatlan kézírással írt levél. A lányom kőkorszakinak érezte magát, és nagyon élvezte. Új tapasztalat, amit mi a karantén hozadékának tekintünk.

A harmadik pedig szintén kedveskedés. Olyan gyereknek, akinek szülinapja van, de nem lehet bulija. Itt szinte bölcsis kortól partikat rendeznek a gyerekeknek, és (leginkább a szülőnek az első néhány évben) nagy keserűség, ha nem lesz belőle semmi. Márpedig most nincs, se parti, se barátok, se rokonok, még nagyszülők se.

Így hát az anyukák megkérték egymást, hogy a gyerekeink írjanak szülinapi képeslapot az ünnepeltnek, tegyenek bele valamit önmagukból (nem fülcimpát, hanem saját gondolatot, érzést), rajzoljanak valamit, ők pedig megörökítik az ünnepelt örömét, ahogy az adott esetben több száz levelet és képeslapot olvasgatja.

Számomra megható volt látni, hogy egy vadidegen kisfiúnak milyen önzetlen odaadással rajzolt, színezett, ragasztott a lányom a fiú kedvenc színeiben, amit az anyukája árult el, a fiú témájában (lovak), és milyen aranyosan csempészett az egyik lóra szarvat és szárnyakat 🙂 Az volt az ő része, mert imádja az egyszarvúkat.

Persze az sem volt semmi érzés, ahogy a lányom nézte a videót, amit az anyuka küldött a fiának az öröméről, aki az ország minden részéről kapott leveleket és képeslapokat, és egyesével mind felolvasta és megköszönte. Nagyon büszke volt magára, meg is hatódott, hogy az örömhöz ő is hozzájárult.

Azt hiszem, ezek a kezdeményezések és a belőlük származó tapasztalatok éppen olyan mély nyomot fognak hagyni a lelkében, mint maga a karantén, még azt is megkockáztatom, hogy egy kicsit pozitívabbá teszik számára a kényszerű bezártságot.

Hiszen megtapasztalja, milyen önzetlenül adni, gondolkodni, alkotni, kitalálni, minek örülne a másik, akit nem is ismer, a legjobb tudása szerint kivitelezni az ötletét, és megélni a másik boldogságát, amit ő okozott. Legyen a másik gyerek, vagy idős, a meggyőződés már vele marad, hogy ő képes mosolyt csalni mások arcára.

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .