Helytálltunk – és most már mindenki tudja (Édesanyák a koronavírus idején)

Megjelent a videó, mindjárt meg is mutatom,

amellyel az Egyszülős Központ, a Fiatal Családosok Klubja (Ficsak), a Ringató és a Magyar Női Unió (MNU) arra hívja fel a figyelmet, hogy a koronavírus-járvány miatti veszélyhelyzet kihirdetése óta milyen sok területen kellett helytállniuk az édesanyáknak.

A négy szervezet közös vasárnapi – a gyermeknap és a magyar hősök emlékünnepe alkalmából kiadott -, az MTI-hez eljuttatott közleményében úgy fogalmazott: “az anyukák a (szuper)hősök, akik legyőzték az elmúlt időszak kihívásait”.

Felidézték: egy héttel ezelőtt felhívással fordultak az édesanyákhoz, akiknek olyan rejtett képességeik mutatkoztak meg a karantén kihívásai közepette, amelyekről talán nem is tudtak. Lehet, hogy az elején nagyon nehéz volt, biztosan sokszor lépték át a határaikat, de ettől lettek többek, erősebbek – emelték ki.

Ezeket a nem mindennapi cselekedeteket szeretnék megmutatni az egész országnak, ezért arra kérték az édesanyákat, hogy küldjenek be fotót egy olyan jelenetről, amelyre büszkék.

A beküldött több száz képből készült el az az összevágott videó, amely megmutatja, milyen volt tanulás és a játék a kicsikkel, a munka, a közös sportolás, a főzés, a lakás rendben tartása, az éjjeli készülés a másnapi feladatokra, a kézműveskedés a gyerekkel, az iskolai feladatok készítése, illetve a gondoskodás az idős szülőkről, vagy mindezek párhuzamosan.

Eddig az MTI-hez eljuttatott közlemény. Egy csomó mindent megtudtam belőle más édesanyákról. Akik a képek tanúbizonysága szerint valóban kiérdemelték a szuperhős jelzőt. Rengeteg mindent megvalósítottak: játszottak, kovászoltak, sütöttek, barkácsoltak, nagytakarítottak, felfedezték a környéket, kertészkedtek, tanultak, mozogtak. Közösen.

Helytálltunk - és most már mindenki tudja (Édesanyák a koronavírus idején)

Minden elismerésem ezeké az édesanyáké. Fontosnak tartom, hogy valaki kimondja, elismeri, elismerteti az elmúlt hetek és hónapok nehézségeit. Mert gyakran és sokunknak valóban nem (volt) könnyű. Néha még mindig nem az, az enyhítések ellenére sem, hiába több a lehetőség, mint az elmúlt hetekben, és az elmúlt időszak még akkor is nehéznek érződött, ha jutott közben nevető, büszke, hálás pillanat is bőven.

Én a magam részéről a videót nézve a könnyek mögött szégyenkeztem és lúzernek éreztem magam. Mert bár ezeket mind mi is megtettük egytől egyig (kivéve a kovászt, brrrr), fotóim vagy videóim nincsenek bizonyítéknak, csak a gyerekekről. És kötve hiszem, hogy az ő emlékeik szerint annyira szuperhős lettem volna március közepe (a suli bezárása) óta. És ez számít, nem? Hogy a gyerek hogy élte meg.

Feltételezem, mert megkérdezni nem merem, ahhoz még gyűjtöm a bátorságot, hogy bár ha akarja a nagyobbik, elő tudja hívni az agyának és szívének rejtett bugyraiból a kellemes közös pillanatokat, mégis elsőre inkább az ugrik be neki, hogy anya feladatot ad, követel, elveszti a türelmét, kiabál, értetlenkedik, elvonul, újra megjelenik és kezdi elölről.

Pedig rohadtul igyekeztem.

Talán, ha nem lett volna a hülye itthoni “oktatás”, – ami nálunk csak egy csomó (felnőtt szemmel nézve is iszonyatosan sok) emailben kapott feladatot jelentett, amit ugyan nem kellett feltöltögetni sehová, meg nem voltak online órák, és videót /  fotót se kellett bizonyítéknak elküldeni, ráadásul csak a fő tantárgyakkal kellett foglalkozni, – az egész máshogy alakult volna.

Így csak letöltöttem, kinyomtattam, szortíroztam, kiosztottam, vártam, hogy elkészüljön, ellenőriztem, javíttattam, átírattam, iktattam, szkenneltem, elküldtem. Közben a vártam, hogy elkészüljön résznél nem értettem, hogy mit nem ért, nem értettem, hogy miért lusta, nem értettem, hogy … leginkább semmit.

Az én életemben nem volt ilyen időszak, amikor otthonról kellett volna teljesíteni. Az érettségi volt az egyetlen, amikor otthon tanulni kellett (volna) arra a néhány vizsgára. És őszintén beismerem, az sem ment. A legvégén, az utolsó héten elolvastam mindent egy szuszra, és bíztam a fotografikus memóriámban. Bejött egyébként, de ez most se a lányomon, mint tanulni köteles gyereken, se rajtam, a tanulást bevasalni kénytelen szülőn nem segített.

Az én értetlenségem, türelmetlenségem nem igazán hozott olyan emlékeket, hogy hú de szuper volt az együtt töltött időszak. Nem érzem, hogy a kellemes percek, a bolondozás, a közös akármilyen alkotás, tevékenység ellensúlyozni tudná, amit elcsesztem. Én, én csesztem el. Az anya. Aki kicsit sem érzi magát szuperhősnek. Sokkal inkább lúzernek.

Itt pedig a videó:

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .