Koronakódex — COVID-19: az én kötelességem

Megjegyzés: a korona és a COVID-19 ennek a posztnak az erejéig szinonimák lesznek. Persze ez ettől még nem válik helyessé, hiszen a korona egy víruscsalád, a jelenlegi vírusunk teljes neve SARS-CoV-19 koronavírus, és a COVID-19 az általa kiváltott betegség neve.

A pánik senkin sem segít. Ahogy a figyelmen kívül hagyás, a fejünket a homokba dugás, a bagatellizálás sem. A magam részéről szeretnék tájékozott lenni, de hiteles forrásokból (valljuk be, kifejezetten nehéz eldönteni, hogy kinek szabad hinni manapság), szeretnék megfontoltan és felelősségteljesen viselkedni. Nem is magamért, hanem a családomért, és a többiekért is, akikkel kénytelen vagyok kapcsolatba kerülni.

Van nálunk egy családi vicc, amely szerint én vagyok az egyetlen, aki megfertőződhet. Anyukám idős, krónikus beteg, rá vigyázni kell. A gyerekek esetleg úgy fertőznek, hogy észre sem vesszük (bár hallottam a nem annyira távoli környezetben olyan gyerekről, aki nem vette könnyedén), a férj a kenyérkereső, én meg csak úgy vagyok. De minek. Ez nem is vicces igazán.

(Amikor nagyon kiborulok, magamban, némán, átkozódva és könnyezve, gondosan körülnézve, hogy nincs-e körülöttem senki, és akkor még csapkodva is, arra gondolok, nem is ártana elkapni. Legjobb esetben pihennék kicsit, mert ez a nagy semmit se csinálás totál kipurcant. Nem is tudom, a semmittevés melyik része a legfárasztóbb vajon? A házimunka, a gyereknevelés, a home office, a tanítás, az ápolás és ellátás, az ügyintézendők, a folyamatos elvárások? Igen, mint írtam, egyedül lenni nem csak fizikailag lehet.)

Na vissza a témához. Szóval nálunk nincs pánik, betartjuk a szabályokat, nincs is értelme pánikolni. Látom, hogy ez nem mindenkinek megy könnyedén, vérmérséklettől is függ, korábbi tapasztalatoktól és még sok mindentől.

De számomra az alábbiak egyértelműnek tűnnek:

  1. a COVID-19 veszélyes. OK, hogy nem mindenkire egyformán, OK, hogy más betegségbe is meghalnak csomóan, ettől még akik belehalnak, vagy nagyon megszenvedik, azok egyértelműen azt mondanák, veszélyes. Én elfogadom.
  2. Belátom, hogy a görbét amennyire csak tudjuk, laposítanunk kell, hogy az egészségügyi rendszerünk ne omoljon össze, és bírja a terhelést. Tisztában vagyok vele, hogy ez a tudósok szerint csak időnyerés az eü rendszernek, mert sokunknak át kell esni a fertőzésen, hogy (ez) a vírus békén hagyjon minket végre.
    De a magam részéről simán csak nagyon tudnám értékelni, ha amikor rám kerül a sor, akkor nem hullafáradt, fásult, kiégett és önmagukkal meghasonlott segítők vennének körül, és jutna ágy is, meg eszközök is, és nem én (vagy anyukám, sor folytatható) lennék az, akiről csak lemondani lehet.
  3. Felfogom, hogy a fertőzési rátát tartósan 1 alá kell csökkenteni, és ennek az az ára, hogy szépen üljek a hátsó fertályomon. Piszok nehéz, bár számomra nem a bezártság, a nem mehetek akkor, amikor csak akarok, hanem a folyamatos zizegés. Szimplán csak sokkal több az inger, az idegi és lelki teher, a fizikait csak kibírom valahogy.
  4. Világos, hogy ha elkapom, az előtt fertőzővé válok, hogy tüneteket tapasztalnék magamon, tehát mielőtt tudnám, hogy nyertem a víruslottón. Ez az, ami engem ebben a vírusmizériában leginkább zavar. Az oké, hogy én beteg leszek, és vagy könnyebben, vagy nehezebben viselem. De hogy miattam más legyen beteg, az nekem nagyon nem oké.
Koronakódex — Covid-19: az én kötelességem

Mivel ezeket sikerült a fejembe verni, nincs más dolgom, mint:

  • kerülni a kapcsolatot szinte mindenkivel, aki nem él velem egy háztartásban. Ugyan lehet egy “idegen” is, akivel találkozom, például sétálni megyek és dumálok, maszkban persze, de nem teszem. Mondjuk úgy, amíg nem érzek rá olthatatlan vágyat, amikor már nem elég az online eszmecsere.
  • védeni mindenkit, aki rizikócsoportba tartozik, leginkább azzal, hogy nem megyek a közelükbe.
  • a maszk nálunk “csak” erősen ajánlott, és csak ha nem követjük az ajánlást, válik kötelezővé (pénzbírsággal), de beszereztem mindenkinek a családban cserélhető szűrőset, moshatót, fertőtleníthetőt, színeset, igényeket figyelembe véve. Van koponyás is…
    Közben tartom a 2m távolságot (számomra ez a legnehezebb, mert képtelen vagyok megsaccolni, hogy az mennyi. Az ilyeneknek, mint én, készültek a vonalak a boltokban, benne csinos körökkel, és azokban talpakkal…), leküzdöm, na jó, örömmel küzdöm le a kötelező ölelések és puszik hadát.
  • van itthon fertőtlenítő, nem antibakteriális (az is van, de az most semmit sem ér), hanem brutális alkoholos, használom is, mosom a kezem, és nem spórolok a boltokban kihelyezett fertőtlenítők használatával sem. Nálunk a boltokban a bevásárlókocsikat minden egyes vásárló után fertőtlenítik, így azt még túlbuzgó védelmi ösztönnel sem kell megtenni.
  • a kézmosásra vannak a dalaink, a Happy birthday, az Antenne Bayern dala, van homokóránk, és mindet használjuk is. Milyen hangulatunk van éppen. Ezt én igyekszem türelemmel viselni, de a gyerekek visongva élvezik, hogy ők dirigálják, hogy anya mennyi ideig mos kezet, és ellenőrzik az alaposságot is. OMG.
  • igyekszem az arcomhoz, számhoz nem nyúlkálni feleslegesen. Az egyik legnagyobb kihívás. A hajam tuti mindig a szemembe jön, valahol biztosan viszket, és 100%, hogy az ujjam beverem, becsípem, megszúrom… és ösztönösen a számba kapom. Tudom, szánalmas, de dolgozom rajta. A kesztyű például nagy segítség.
  • feljegyeztem a fali táblánkra, hogy kit, mikor, milyen számon kell hívni, akkor ha… bármit tapasztalunk. Mit kell mondani, milyen adatokat kell megadni, szépen felírva előre minden, hogy ne kelljen semmit keresgélni. A karanténidő…
  • nagyon igyekszem a velem élőkkel, és az online térben levő kapcsolataimmal türelmes lenni. Akkor is, ha pánikolnak, és akkor is, ha összeesküvés elméleteket szövögetnek, vagy csak bedőlnek nekik. Ez nem könnyű a családban, ahol az egyik pánikol, a másik bagatellizál, a gyerek mindent hall, és félrefordít. És a sulis WhatsApp csoportban is nehéz, ahol ugyanez megy pepitában a sulis hírek és infók helyett. De muszáj. Úgy érzem, a lehetséges egyensúly megtartása most nagyon fontos, és nagyon fontos ebben másoknak is a segítségére sietni.
  • ezek miatt nagyon megszűröm, hogy kinek mit mondok, kivel mit osztok meg a hírekből, azt milyen nyelven teszem. Nagyon rosszul érintene, ha azt érezném, hogy egy ismerősöm miattam kezdett el mondjuk félni.
  • amennyire tudunk, segítünk egymásnak a házban, vásárlással, postával, gyógyszertárral, és ebből nem vonom ki magam én sem. Ahogy a kihívásokban is benne vagyunk, mert figyelmet terel, lefoglal, ösztönöz, és bizony örömet ad.

Korlátozások. Kemények és lazábbak, de mégis csak korlátok, amik között élni kell tudni. Ki tudja meddig. És mivel a szabályokat nem mi hozzuk, nekünk nem marad más, mint betartani őket, és remélni, hogy azt az eredményt hozzák, amire vágyunk, amire szükségünk van.

Ezért megteszem a kötelességem. És imádkozom, hogy minél kevesebb halott legyen, minél kevesebben szenvedjenek, minél hamarabb túljussunk ezen az egészen, és minél többen tanuljunk belőle.

Segítségemre volt: RKI, Tagesschau, Spiegel

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .