Nagyon szerencsések vagyunk

Igen, jelenleg kijárási korlátozások között élünk, távol a szeretteinktől, otthonról dolgozunk, agyunkra mennek egy idő után a gyerekek, sokkal több a házimunka, vagy látványos, hogy mindent egyedül kell csinálni, több sütit kell sütni, és úgy általában több kaja fogy… miközben a pénz nem pont annyi, mint előtte volt. A szerencséseknek csak némileg kevesebb, mások még rosszabbul jártak.

Van segítség, anyagi is, kérdés, hogy amikor meg kell érkeznie a bankszámlára, akkor az egyenleg mit fog mutatni, mert a boltban a holmik valahogy nem lettek olcsóbbak, se a gyógyszerek a krónikus betegnek, és mikor romlana el máskor a mosógép, ha nem pont most, mikor érkezne rossz méretű gumi a (mi esetünkben kötelező) cseréhez, ha nem pont most. És mégis.

Nagyon szerencsések vagyunk.

Bezárva, de együtt vagyunk, többet beszélünk, mint előtte hosszú ideig, igaz, hogy online, használatban van az összes itthoni kütyünk, megy a viber, skype, messenger is állandóan, a munkához új internetelérésen gondolkodom, ha ez még sokáig tart, mert képtelenség ilyen sebesség (lassúság!) mellett dolgozni.

Nem jutunk el konditerembe, viszont annyi sütit sütünk, hogy már nem is lesz értelme, ki se férünk az ajtón, én beleragadok a székembe, haladunk a lakással, mint átrendezés, festés, szerelések, az autó is fiatalodik a gondos, laikus kezek által az utcán kivitelezett szervizben. Közben röhögünk, kiabálunk (én), vicsorgunk (ez mindenki), ölelünk.

És ezek nekem azt jelentik, hogy szerencsések vagyunk.

Mert nem mindenki az ám. Nem mindenkinek van otthona, nem mindenkinek vannak szerettei, nem mindenkinek van mit alakítani, javítani, változtatni.

Nálunk sok a menekült. Németországban élek, köztudottan sok a bevándorló. Itt nem sok vizet zavarnak, normál időkben suliba járnak, dolgoznak, kaptak egy házat, amolyan munkásszálló jellegűt. Nincs velük bajunk, de kapcsolatunk se, nem igazán találkozunk, nem bandáznak az utcán, nem járnak sehová nap közben vagy esténként. Látni őket reggel fél nyolckor, ahogy rendezett csoportban a suli felé vonulnak. És ennyi.

Tehát ők is szerencsések. Még ha nem is annyira, mint mi többiek, akik közül sokan elborzadva, szitkozódva nézik őket. A mumusokat. Akiket nem ismerünk, konkrétan ezek az emberek a világon semmit sem ártottak nekünk. De a berögződés nagyon erős. A félelem, az alapvető tartás, a legjobb védekezés a támadás, ami a vérünkben van.

És vannak a nem annyira szerencsések. Akikről pár éve (2015-ben) egy magyar fotós olyan képet készített, hogy Pulitzer-díjat kapott érte. Olvasom a vele készült interjút, és érteni vélem, amiről beszél, hiszen ha kicsiben is, mi is segítünk, amiben csak tudunk, amire felkérnek, amire szükség van a városban. Szeretem ezt az el- és befogadást érezni, amiben nekünk, fehér bőrű, szőke, diplomás, a nyelvet beszélő emberként részünk van.

Aztán megnézem a fotót, nézem és rájövök, hogy a könnyeimtől nem látom. A könnyeimtől, amelyek úgy kezdtek el potyogni, hogy észre sem vettem. Csak bámulom a képet, és mellbe vág az érzés, hogy egy semmi vagyok, és nem csak én, mi mind, akik ülünk a jóban, ami átmenetileg ugyan nehéz, de még így is a mennyország mások poklához, és abban átélt szenvedéseihez képest.

És nyafogunk. Mert nekünk nehéz. Mert nem tudjuk, mit hoz a holnap. Mert nem tudjuk, hogyan tovább, lesz-e munka, lesz-e kenyér, lesz-e jövő.

Syrian migrants cross under a fence into Hungary at the border with Serbia, near Roszke, August 27, 2015. Bernadette Szabo: Rail... BERNADETT SZABO Thu Dec 07 13:05:39 UTC 2017
Szabó Bernadett/Reuters

Vajon ő mire gondol? Min aggódik?

Tudom, régen volt. A fotó nem mostani. De az emberek közül sokan itt vannak nálunk, sokkal rosszabbul élnek, mint mi, sokan egy teljesen más kultúrában, anyák és gyerekek, családtól távol, bezárva, cset lehetősége nélkül.

Telnek a percek, bámulom a képet, de teljesen mást látok magam előtt, és már nem is tudom, miért folynak a könnyeim. Értük? Mert egy anya és gyermeke sem érdemli ezt a szenvedést, aggodalmat, bizonytalanságot? Értünk? Mert nagyképűségünkben már nem is tudjuk, mit akarjunk, mire vágyjunk?

Vagy csak szégyellem magam. Mert szenvedek, mert átkozódom, mert nekem nehéz, hogy nem lehetek egyedül, mert sok a dolgom, mert nincs egy perc nyugtom, mert idegesítenek a hülyeségekkel, mert olyasmit kell csinálnom, amihez nem értek (lásd matek valószínűségszámítás, ált. isk. 3. osztály!).

Holott lehetnék hálás is. Itt vannak a gyerekeim, van kire vigyáznom, van kinek főzni, van ki után takarítani, itt a húsvét, kézzel készült díszek lógnak mindenfelé, egyik süti sül a másik után, a lányom okosodik, én alázatot tanulok közben, gyönyörű a táj, csicseregnek a madarak, nem lőnek, nem menekülök.

Nagyon szerencsés vagyok.

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .