Amikor a végemet járom

Ez a harmadik hetem a lakásba zárva a családdal. Csak boltban jártam összesen háromszor. A maradék időben konyhatündér, házvezetőnő és takarítónő, tanárnő, mi több zenetanár, ápolónő, óvónő, anya vagyok. És lassan valóban a végemet járom.

Nincs pontos napirendünk, csak úgy nagyjából. Az elején gondoltam rá, de tapasztalatból tudom, hogy nálunk nem a kaszárnyarend a megoldás. Helyette van a rugalmas tervezés, többé-kevésbé előre megbeszélve, de attól simán eltérhetünk, és el is térünk.

Nem mindig azt esszük, amit én kitaláltam, nem mindig azt tanuljuk, ami elő van írva, nem megy menetrendszerűen a kreatív elfoglaltság, szinte semmi. Mivel krónikus, kórházból épp kijött beteg él velünk, a kaja legalább időre van, és megvan a napi öt. Aztán hogy nem mindenki kér épp akkor, az benne van a pakliban, ezt is csak nagyjából tartom.

A takarítást már roppant utálom, mert szünet nélkül ugrálhatok egy törlőronggyal, valamelyik porszívóval, felmosóval, és mégis mindig látok valahol valamit, ami miatt délután már inkább becsukom a szemem.

Nem engedem meg magamnak, hogy az esti rendrakást, mosogatást, tisztaságot megspóroljam, mert megtanultam, hogy jobban indul a napom, ha csak a kávémmal és a reggelivel kell foglalkoznom, nem pedig romeltakarítással előző napról. Pedig néha nagyon szeretném meghagyni másnapra.

Nem engedik meg nekem, hogy ne legyen rendes kaja, ráadásul általában többféle, mert nincs két ember, aki ugyanazt hajlandó lenne megenni (vagy szabad lenne neki). Ez is a “nem igaz, hogy…” kategóriába tartozik, mert aki nem éli át, el sem tudja képzelni. Könnyű rámondani, hogy akkor nem eszik és kész, de néha nem ennyire egyszerű.

A tanulás nálunk szerencsére lazább keretek közé tehető, ezért a lányom dönti el, hogy milyen tantárgy, napi kettőt kell választani a fő tantárgyak közül, és plusz amihez kedve van a nem fők közül. A feladatok adottak, én ellenőrzöm, ha kell, magyarázom, javíttatom. És már kezdődnek is a bajok.

Mert a gyógyszerem néha elgurul, bár valóban egyre ritkábban, de ez nem a türelmem fejlődésének köszönhető, hanem az erőm végének. Ezért már nem tudok veszekedni, kiabálni, még ha az indulatom azt is diktálná.

Ugyanez igaz a zenetanulásra. Én nem tudok fuvolázni, a lányom pedig azt tanul. Még jó, hogy a kottát ismerem, fülem van, legalább tudom, ha téveszt. De hogy mikor és mennyit, az örök vitatéma. A lányom ugyanis meg van győződve róla, hogy ő úgy született, hogy tudja gyakorlás nélkül is.

Óvónő soha az életben nem lennék, alkalmatlan vagyok minden ilyen jellegű feladatra. Természetesen a saját csemetéimmel jól kijövök, de hogy ennek a hangerőnek, szemétdombnak, visszabeszélésnek, értetlenségnek és mindennek a többszörösét kapjam, az nem menne. Persze most egy kicsit kénytelen vagyok, de saját és max. 2 gyerekkel még nekem is megy.

Amikor a végemet járom

Az ápolónői énem egyre kevésbé van igénybe véve, ahogy a beteg gyógyul, már csak a fürdetés, külön főzés, kaja előkészítése és feltálalása a feladatom. Az öltözés, egyéb már megy szerencsére.

Én meg a néha úgy érzem, a végemet járom.

És ha most valaki azt hiszi, hogy én milyen jól csinálom, hát egy cseppet sem. És érzem is nagyon, mert a jelenlévők nagy része bőszen kritizál is. Én meg nagyon megtanulom a határaimat. Hogy nem azt főzöm, amit ígértem, mert vagy időm, vagy kedvem, vagy hozzávalóm nincs, amit végül főzök, azt elrontom. Hogy hiába igyekszem a lakást tisztán tartani, egyszerűen nem megy. Néha sikerül percekre elérni a magazinba illő állapotot, de valóban csak percekre.

Hogy tanárnak csapnivaló lennék, azt eddig is tudtam, borzasztó türelmetlen vagyok mindenkivel, még magammal is. És ez rettenetes érzés, hatalmas lelkifurdalást képes okozni, de ez sem ment meg attól, hogy néha el ne veszítsem a fejem.

És dolgoznom kellene. Home office, ami nekem nem újdonság, évek óta tolom, csak az állandóan mellettem levő szereplők számla nőtt egyről négyre. A meló marad éjjelre. Vagyis maradna. Addigra ugyanis az agyam elfolyt. Csak bámulok bambán, és semmi értelmeset nem tudok már csinálni.

Ilyenkor szoktam rádöbbenni, hogy aznap is mennyit hibáztam, mennyit kiabáltam, nem igazán figyeltem, elhajtottam, eltereltem, füllentettem, nyafogtam, káromkodtam. Bizony, azt is. Nem vagyok rá büszke.

Halovány elképzelésem sincs, hogy másnak hogy megy. Hogy hogy bírja. Vajon tényleg bírja, vagy az ép ész nála is vágyálom csupán, esetleg nem is bírja, csak nem meri bevallani. Ahogy nappal én is csak mosolygok elszántan, még ha estére a mosolyom vicsorrá torzul is, senki sem veszi észre. Vagy nem mernek rákérdezni, hátha attól robbanok? Ki tudja.

A végemet járom. Elalvás előtt arra gondolok, hogy pihenek, és holnap újra megpróbálom. Jobban, kedvesebben, értőbben, figyelmesebben. Sose adom fel.

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .