Ana Anya – egy korszak vége

3 éves a fiam. Most volt a napokban a szülinapja. Dinókorszakot élünk épp, ezért beszereztem neki néhány óriás plüssdínót, dinós kulacsot az oviba, kapott dínós ruhákat (azt legalább nem tőlem), és az elmaradhatatlan dínós tortát. A dínós torta tetején trónolt egy t-rex, és kívül-belül csupa csoki volt, a tetején Jurassic Parkot idéző fondant. A fiam álmainak netovábbja volt 🙂

Egész eddig anának hívott. Nem azért, mert nem tudott ny hangot mondani, csak így alakult, így szokta meg, nem is tudom. Én meg sosem javítottam ki. Mások viszont sajnos igen.

Sajnos. És erre a sajnosra, mármint hogy sajnosnak élem meg, csak akkor jöttem rá, amikor kiabált valamiért, hogy anyaaaaa. Én meg sokkot kaptam. Mit mondtál?

Persze gőze sem volt, hogy mire gondolok, én meg agyaltam, hogy most mit is érzek, és hogyan tovább ezzel az érzéssel, mit tudok magamban tenni, és mit mondhatok ki hangosan.

Estére odáig fajult a dolog, addig tomboltak bennem a gondolatok, kételyek, kétségek, öröm és üröm, hogy kerek-perec megkértem a fiamat, hogy mondja nekem továbbra is hogy ana.

Nem kellett sokat várnom a kérdésre, hogy miért. Tudhattam volna, hogy meg fogja kérdezni, mert miért korszakban is élünk a dínókkal és tűzoltóautókkal (Sam nem kell) együtt. Mégsem készültem fel. De néha az a legjobb, ha túlbonyolítás nélkül benyögjük az elsőt, ami az eszünkbe jut, ami valószínűleg igaz és a legmélyebb valónkból érkezik.

Szóval én azt mondtam neki, hogy mert az csak a miénk. És én szeretem, hogy csak a miénk. Hogy ez hozzá köt, az egyetlen kisfiamhoz. Meg azt is hozzátettem, hogy boldog vagyok ettől a szótól, ha ezt hallom.

Levonta a megfelelő következtetést nyomban. “Ha azt mondom, anya, szomorkodsz. Ha azt mondom, ana, akkor mosolygós leszel. Én nem akarom, ana, hogy szomorkodj! Szóval azt mondom, anaaaaaa!” És átölelt. Szorosan.

Ana Anya - egy korszak vége

A könnyeim potyogtak, és a gondolataim villámsebesen jártak. Vajon most mit csináltam? Jó-e ez vajon? Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor egy szellem kiszabadul a palackból, és én megpróbálom erővel, csak azért is visszagyömöszölni.

De egy gyereket a fejlődésben megállítani nem lehet, nem tolhatom vissza kisbabakorba, csak mert én imádtam, hogy kisbaba.

Aztán lassan, ahogy a karomban szuszogott, lehiggadtam. Hogy valóban értelem gyúljon a fejemben, és a villany felkapcsolva is maradjon, az még eltartott néhány napig.

Forgattam magamban a történteket, hallgattam, hogy mit mond, anyát vagy anát. Hol ezt, hol azt, de amikor anyát mondott, mindig rákérdezett, hogy most szomorú lettél? Nem mertem igent mondani, de nemet se akartam. Patt helyzetben éreztem magam.

Végül a kis 3 évesemnek messze több esze volt, mint nekem. Szépen tudomásul vette, hogy mindkettő helyes, ha kedveskedni akar, és úgy általában ana vagyok, néha, főleg, ha mások is jelen vannak, akkor meg anya. Döntött.

Én meg boldog vagyok. Egyrészt mert megtartotta a szót, amit csak ő és csak nekem mond. Senki más nem hívott így, a lányomnak is külön szava volt rám, és már nem is fog így hívni senki. Megmarad a miénknek, és ettől nagyon meleg van a szívemben. Könny meg a szememben, de az más tészta.

Boldog vagyok, hogy ösztönből okosabb, mint én erőből és agyból. Hogy bár én képtelen voltam neki értelmes magyarázatot adni erre az egészre, az ő lelke és szenzorai felfogták, hogy ez nem tiltás, nem ígéret, nem kötelező, csak egy örömforrás, amivel nekem tud kedveskedni.

És amiért a legbüszkébb vagyok: addig (még) nem jutott el, hogy vissza is éljen vele. Nem mondja, hogy ana, ha el akar érni valamit. Ettől csak még jobban szeretem, ha lehet egyáltalán még jobban szeretni ezt a kis szőke kis kobakot, aki a nővére kiköpött mása. Minden szempontból…

Így tehát egy korszak véget ért, egy új elkezdődött, de hídnak a kettő között, és örök kapocsnak (a meglévők mellé) köztünk ott van a szó: ana.

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .