Anyák napja – egy furcsa ünnep

Otthon ma anyák napja van. Én itt ülök, ahol még csak egy hét múlva lesz, és bőgök. Ez van. Ez amúgy sem az év napja a számomra, de ma különösen nehéznek ígérkezik. Még csak 9 óra van, de már harmadszor borulok ki. Egyedül, elbújva. Ráadásul nincs köze a naphoz, csak épp így alakult. Tudok időzíteni.

Az anyák napja nem az én ünnepem. Furcsa, már furcsa volt gyerekkoromban is, furcsa, mióta gyerekeim vannak, de idén én vagyok középen, itt az anyukám velünk, meg a két gyerekem, be vagyunk zárva, így az anyák ünnepére figyelmeztetni, kitalálni az ajándékot, segíteni nekem kell. Ugyan az itteni nagy nap, vagyis a lányom szerint az én ünnepem csak egy hét múlva lesz, de mindenhogy hülyén érzem magam.

Kezdem a jóval. A gyerekeim anyák napja nélkül is kifejezetten gyakran rajzolnak és írnak nekem, kicsi cetliket, üzeneteket, nagy rajzokat, tele szívvel, szeretlek felirattal, virágokkal, és hatalmas öleléssel adják át. Készül nekem süti, mikor miből, papírból, gyurmából, legóból, segítenek elpakolni (amíg nem a saját holmijukról van szó), takarítani (kivéve a saját szobájukat), sütni és főzni is.

Ha innen nézem, az egész év egyetlen hosszú anyák napja, amire nem kell külön készülni, nem kell szólni, sem elvárni, mégis minden napra jut meghatódás, öröm és végtelen szeretet.

Végtelenül szerencsés vagyok, mert ezekben a nehéz időkben úgy alakult, hogy az anyukám velünk van. Egyszerűen itt ragadt, és emiatt mi most élőben köszönthetjük őt. Hát itt kb ki is fújt a jó érzésem a nappal kapcsolatban.

Gyerekként nagyon jó volt, hogy készítettünk, örültünk, átadtuk, és biztosan sokkal jobb érzés volt nekünk, mint anyáinknak az egész ceremónia versestől, énekestől, béna ajándékostól. Mióta én kapok ajándékot, ovi majd suli aktív közreműködésével, az érzés kettős.

Egyrészt mert irtóra büszke voltam mindig is a lányomra, hogy fantasztikusan helytállt egy számára idegen terepen, idegen nyelven, idegen szokások között. Másrészt állandóan zavarban voltam, hogy ez most elvileg értem van, én meg leginkább szeretnék túl lenni az egészen, és itthon csak együtt lenni a gyerekkel.

Anyák napja - egy furcsa ünnep

Vajon anyukám ugyanígy élte meg anno? Vajon az én lányom is ilyenné válik majd, mint én? Mert ezt látja és érzi? Vajon az én lányom is azt érzi most, amit én gyerekként? És ő is csalódott, ha nem vagyok elég lelkes? Pedig rettenetesen igyekszem.

Az egész anyaságom erről szól.

Hogy rettenetesen igyekszem. És talán ezért is olyan keserédes (inkább keserű) ez a nap. Mert nem vagyok elég jó. És álszentnek érzem ünnepeltetni magam, egyrészt mert ünnepelnek a gyerekeim eleget év közben, másrészt meg nem vagyok annyira jó, hogy külön buzgalmat érdemeljek. (Ha innen nézem szerencse az egyedülanyaságban, hogy az apjuknak ilyesmi nem jut eszébe.)

Az én anyák napjám arra emlékeztet, hogy a végsőkig igyekszem azokat a hibákat nem elkövetni, amelyeket velem szemben elkövettek, amelyek nekem fájdalmat, és életre szóló sérülést okoztak. És nem mindig sikerül.

Nem sikerül azért, mert amire nagyon figyelsz, még ha azért is, hogy elkerüld, abba könnyen belecsúszol. Nem sikerül azért, mert emberből vagyok én is, hibázom. Hozott anyagból, és hozott mintákból dolgozom, és a régi mintákból kivágott részeket új és pozitív tartalommal megtölteni nem is annyira egyszerű. És leginkább nem sikerül azért, mert egyáltalán nem biztos, hogy ami nekem fáj, az éppen úgy fáj másnak is. Még ha az a más a lányom is, akit szerencsére jól ismerek (vagy csak azt hiszem).

Az én anyaságom fő mozgatórugója a szeretet. Szeretni feltétel nélkül, minden körülmények között. És ezt a szeretetet nem megvonni, büntetésből különösen soha, nem elárulni, nem meghazudtolni. Én valóban akkor is szeretem őket, amikor iszonyú rosszaságot csinálnak, és bizony csinálnak. Harangszom is, persze, ordítok is, meg csapkodok (műanyag tányért, az nem törik és nem sebesít…). De akkor is ölelek, és adok puszit, és beszélgetek.

A nem szólok hozzád, mert haragszom rád is szeretet megvonás. Rettenetesen fáj. Amíg nem érti a gyerek, azért, amikor meg már érti, hogy ezzel büntetik, akkor meg azért. Ahogy a nem ölellek meg, nem ülhetsz az ölembe, hagyj békén is az. Ez az egyetlen terület az anyaságomban, ahol 100%-ra tudok teljesíteni, mármint azok közül, amiket másképp akarok csinálni, mint ahogy velem csinálták.

Kívülről talán nem is érthető. Talán csak az látszik, hogy bármilyen rosszat is csinálnak a gyerekeim, ugyan adott esetben leüvöltöm a fejüket, de ha ölelni jönnek, ha szólnak hozzám, ha együtt akarnak valamit, és csak pár perc telt el, a haragom és emlékezetem még nem jutott túl az “ügyön”, én mégis partner vagyok. Én szólok, ölelek, benne vagyok.

Kívülről talán úgy tűnik, nem nevelem őket, nincs következménye a dolgoknak. Pedig van. Ebben is nagyon igyekszem, hogy a “bűnhöz” mérjem a büntetést, és ne a nekem okozott kényelmetlenséghez, ne a dühömhöz. Ebben még van hova fejlődni, de határozottan jobban csinálom, mint régen velem csinálták. Szóval van következmény, de soha nem lehet az, hogy megvonjam a szeretetem.

Az én anyaságom. Az én anyák napjám nem tud egyetlen nap lenni. Minden nap tart. Így értelmetlen, fárasztó és roppant zavarba ejtő, furcsa ünnep ez az egyetlen nap az évben. Ettől függetlenül: ölelés minden anyának!

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .