Egyszülős család lettünk két szülővel

Bár ahogy megfogalmaztam, az egyszülős család két szülővel nem helytálló, mégis hányan élnek így. És vajon mióta élnek így, meddig bírják, hogyan bírják, miről mondanak le ők és a gyerekek.

Mi nagyon sokról. Tőlem is iszonyatosan sokat elvett a helyzet, és biztosan a gyerekeimtől is. Bár azt csak találgatom, nem tudom, mennyit látnak és fognak fel a helyeztből.

A kisfiam 2 hónapos volt, amikor egyik pillanatról a másikra, számomra váratlanul lettem egyedülálló anya. Mivel az apjuk nem költözött el, a két szülő megmaradt a háztartásban, mégis úgy funkcionálunk, mintha egyedül én lennék a felelős gondoskodó.

Hónapokba telt, mire felfogtam, hogy egyedül maradtam. Először nem jöttem rá, azt hittem, majd alakul a helyzet. Alakult, csak még rosszabb lett. Piszok nehéz volt megélni, és nem titkolom, rettenetesen nehéz a mai napig, hogy úgy van minden az én nyakamban, hogy ez kívülről nem látszik. Ráadásul nem is beszélek ilyesmiről senkinek.

(Ide most PC módon hozzátehetném, hogy közben a másik fél…, de nem teszem. És pusztán csak azért, mert ez most kizárólag rólam szól.)

A szülőséget rengeteg tabu övezi, a “normális” családi, anyai létet is, és épp így, néha kicsit jobban az egyszülős családok életét. Mindannyiunk élete más, más miatt alakult úgy, ahogy, máshonnan indultunk, és más megküzdési stratégiákat hoztunk otthonról. Vagy épp nem hoztunk. Esetleg a fejünket homokba dugva létezést láttuk, vagy a leszarom tablettától való már-már függőséget. Aminek szintén sok minden esik és esett áldozatul.

Az én esetemben a megküzdési stratégia nem létezik, pontosabban nekem nem tanítottak, nem mutattak hatékony megoldást az életem akármilyen problémáira. A “ne foglalkozz vele” az egyetlen, amit hallgattam és hallgatok a mai napig. Ezen kívül van még az “így jártunk”, és a “ha így akarod, legyen így, akkor is, ha én beledöglök, és akkor majd mondhatom, hogy ugye megmondtam, és közben rettenetesen és látványosan szenvedek” – a tökélyre fejlesztett mártíromság.

Nyilván ennek is megvolt a maga kiváltó oka, a kialakulás lépcsői, de a tény attól még tény marad, pokoli nehéz problémakezelést tanítani úgy a gyerekeimnek, hogy nekem gőzöm sincs a témáról.

Nincsenek szavaim az érzéseimre, sokszor történésekre és helyzetekre sem. Persze ez csak ösztönös, amikor kényszerítem magam, hogy felnőtt fejjel gondolkodjak, elemezzek, fogalmazzak, akkor képes vagyok rá. De ez pusztán az eltelt éveknek, olvasmányoknak és lopott tudásnak köszönhető. Lopott, mert másoktól látott megoldásokat lopok alapvető tudás és élmény nélkül.

Egyedül maradni úgy, hogy gőzöd sincs, mi történik, miért történik, mi lesz belőle és mi nem, iszonyatos. Különösen, hogy nincs deklarálva semmi, senki nem mond ki semmit, hiába kérdezel, nem kapsz választ, ebből természetesen téves következtetésre jutsz, nevezetesen arra, hogy nem is úgy van, ahogy látszik, meg hogy változni fog, csak idő kell, és egyébként is rosszul éled meg. Rosszul látod, rosszul érzed, tévedsz, nincs igazad.

Az én szüleim akkor váltak el, amikor annyi idős voltam, mint most a fiam. Nem tudom, mi történt, mert a történetnek csak az egyik felét hallottam, és az sem biztos, hogy úgy volt igaz, ahogy nekem átadták. A másik feléről fogalmam sincs, mert a másik fél nem áll velem szóba. Egy három éves gyereket kizárt az életéből, mintha sosem létezett volna.

Természetesen ennek is vannak következményei. Többek között közre játszott abban, hogy nem értettem a férjem reakcióit, és gyakran a mai napig nem értem. Furcsa, mert a gondolatait szinte hallom, csak érzéseket nem tudok helyesen társítani és megítélni. Néha sikerül, néha meg nem.

Egyedül maradtam hát lelkileg, szellemileg, idegileg egy 7 éves és egy 2 hónapos gyerekkel úgy, hogy a külvilág ebből semmit sem érzékelt, hiszen látványos változás nem történt. Senki sem cuccolt sehová, senki sem talált másik párt magának, nem váltunk el, de még külön kasszát sem vezettünk be. Látszólag nem változott semmi, kivéve, hogy azóta, és ez közel 3 éve történt, nem beszélünk egymással, nem érünk egymáshoz, és fogalmunk sincs, hogy min megy át a másik, mire gondol, vagy mit érez.

Egyszülős család két szülővel.

Közben a gyereknevelés, a háztartás, a saját munka, az idegen országban előforduló szükséges ügyintézések mind az én feladataim lettek / maradtak. Úgy értem, teljesen, segítség nélkül. Nincs segítségem a háztartásban, de ezt pontosabb lenne úgy mondani, ahogy amit megcsinálok, az természetes, amit nem, az hiányosság, de ami kész van, azt nem becsülik. Például a frissen puccba vágott konyha és étkező egy külön elköltött pár falatos vacsora után úszik a morzsában és a mosogatnivalóban. Ami újra az én dolgom.

Egyszülős család lettünk két szülővel

A gyereknevelés szintén az én kizárólagos feladatom lett. Beleértve a gyerekeknek a vásárolásokat, a hurcolásukat, az orvosi dolgaikat, a fürdetést, fogmosást, a kicsinek a pelenkázást, etetést, játékot, a naggyal a tanulást, most különösen a járványhelyzet idején, a terelgetést és magyarázást. Mintha egyedül élnék velük.

Hogy ezek mellett elvárás, hogy még pénzt is keressek, az hab a tortán, bár a szülés után egyetlen hét volt, amikor megengedtem magamnak, hogy ne dolgozzak. Azt is csak azért, mert nem bírtam. Császár utáni 3. napon délben hazaengedtek, és itt az a szokás, hogy a Hebamme (olyan szülésznő-dúla-védőnő keveréke volt) minden nap jött, aztán két hét múlva már csak 3 naponta, majd hetente.

De ezekre a látogatásokra totál egyedül készültem fel, érteni kell ez alatt azt is, hogy egyedül takarítottam, mostam, teregettem, csuktam össze ágyat, pakoltam el ágyneműt, készítettem süteményt. 3 napos műtött hassal, iszonyú lassan kínlódva, és a körülöttem lévő 2 felnőtt simán végignézte.  Akkor még nem értettem, hogy miért van ez így, hogy ez előszele valaminek, hogy ez így is marad. Akkor látszólag még minden működött. Aztán szétesett egyetlen pillanat alatt.

A miértjét ma sem tudom, pontosabban a kapott magyarázattal egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Értem a szavakat, hiszen magyarul hangzottak el, mégsem értem, mit jelentenek. Ez viszont azt eredményezte, hogy az elmúlt három évem azzal telt, hogy próbáltam valamit megérteni, amire eleve semmi esélyem sem volt, lévén hiányoznak az alapok. Mint amikor valaki idegen nyelven kezd bele a Bűn és bűnhődésbe, és bár tudja, hogy miről van szó, mégsem érti a leírt szavakat.

Ez az kétszülős családban egyedülállónak lenni helyzet rengeteget elvett. A folyamatos megoldáskeresésnek “hála” nem jutott eneriám az élet szépségeire. Kényszerítem magam, hogy figyeljek a gyerekekre, nem arra, hogy legyen mit enni, vagy hogy mit mondanak, hanem arra, hogy maradjanak emlélkeim. Hogy lássam magam előtt később is, hogy hogy néztek ki, mire mit mondtak, hogy reagáltak, mit viseltek.

Nem maradt energiám arra, hogy élvezzem is az életet. Nem a sajátomat, az övéket. Elmentem (és fogok is) velük rendszeresen játszóházba, barátokhoz, kirándulni, alkotunk együtt a konyhában, barkácsolunk, “sportolunk”, de ezek nem adnak nekem örömet, arra már nincs kapacitásom. Erőből mennek, kényszerítem magam, mert kell, mert nekik fontos, és közben a maradék energiám arra megy el, hogy elrejtsem, hogy ehhez én kevés vagyok.

Kívülről nézve én totál sikeres vagyok. Még a barátaim szerint is, akik nem tudják, hogy mi a helyzet. Rajtunk kívül senki sem tudja. Ez is teher, de ez a saját döntésem. Szóval van két gyönyörű, túl okos, egészséges gyerekem, jól kereső férjem, tető a fejünk felett, autónk, dolgozom, tanulok, megbecsülnek, szeretnek. Mások.

Csak én nem szeretem magam, az életem, nem értem, mi és miért zajlik. Nincs kivel megbeszélni, mert egyedülálló anyaként funkcionálok, egyszülős család lettünk két szülővel.

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .