Kijárási korlátozások .::. Mi a fenének ez a hiszti? – avagy itthon lenni jó

Kijárási korlátozásokat vezettek be nálunk ma éjféltől. Vagyis amit holnapra hagytunk, hogy a barkácsboltban még beszerezzük, az már elmarad. Hétfőre vártuk a bejelentést, kicsit felkészületlenül ért, de semmiképp sem váratlanul.

Ráadásul egy hete amúgy is a lakásban ülünk, két gyerek, egy idős beteg, egy szabin levő, meg én. Nem lesz tehát ebben újdonság, legalábbis nem igazi. Ha nagyon akarunk, családdal kimehetünk sétálni, egy ember a családból elmehet bevásárolni. A kezdeti felvásárlási láz alább hagyott, lehet kapni mindent, még a sokat emlegetett wc-papírt is.

Mindeközben a sirámok dőlnek mindenhonnan. És nem a mindmeghalunk a vírustól, a pocsék (itt nem annyira) egészségügytől, hanem hogy nem mehetünk ki. Rettenetes valóban. De tényleg muszáj ekkora hisztit csapni körülötte?

Oka van, hogy nem lehet, és nem marad így a végtelenségig. Nem mondom, hogy marha könnyű, mert nem az. Aki már próbált néhány energiabombát lekötni hosszú napokig, hetekig, keringő hírek szerint akár hónapokig, az tudja, hogy bele lehet csavarodni. És nekem csak kettő van, mi lehet azzal, akinek több?

Persze mindenkinek más a megküzdési stratégiája. De annyira nehéz elképzelnem, hogy a hisztitől, cirkusztól, átkozódástól könnyebb. Pedig az lenne a cél, hogy minimális ősz hajszállal, ép elmével és ép lélekkel jöjjünk ki ebből a rémálomból a végén. Ehhez pedig szerintem kell egy szemüveg.

Amitől másképp látja az ember a dolgokat. Ami máshová helyezi a fókuszt. Az én szemüvegem például kihívásként láttatja a mindennapokat. Én pedig szeretem a kihívásokat 🙂 Csatasorba kell állítanom a türelmet (amiből nekem kevés jutott), a kreativitást, az alvás nélkül létezést, az empátiát, a szervezőkészséget, meg sok mást is.

És ugyan még csak egy hete nem megyünk sehová, kivéve én egyedül kétszer boltba, egyelőre remekül vagyunk. És isten látja a lelkemet, meg a lakást 🙂 , nem takarítok orrba-szájba. Csak szeretnék, de apránként meglesz az is.

Ellenben sütünk. Rengeteget, és sokfélét. Kell is, mert bélpoklos bandám van, minden eltűnik mire kettőt pislantok. Tanulunk is, van házi a suliból… Na a suli megér egy misét. Leadta az MTI otthon, hogy távoktatás van itt. Ha ez az, akkor roppant fura elképzeléseik vannak a távoktatásról, annyi szent 🙂

Ugyanis az utolsó tanítási napon kaptak egy csomó papírt, azok a feladatok. Egy részük legalábbis, mert a héten jött még egy adag postán, szép dundi borítékban. Plusz az év első felében kimaradt feladatok a könyvben. De nincs új anyag, nincs leadott lecke, nincs ellenőrzés. Az egyetlen, amire a tanár rálát, egy app, ahol szintén lehet feladatokat végezni. Szerintem ez nem távoktatás. De talán tévedek.

Vissza oda, hogy mit csinálunk még. Beléptem egy csomó csoportba, amit egyébként nem teszek, mert nem nekem való. Viszont szükség törvényt bont. És látom, hogy mások hogy birkóznak meg, vagy mivel próbálkoznak a jelen helyzetben. Eközben pedig egy csomó ötletet kapok.

Ilyen ötletek voltak, hogy hogyan magyarázzuk el a gyerekeknek, hogy mi a túró az oka, hogy ők nem jönnek a boltba. Hogy hogyan tanultak meg helyesen, viccesen, kacagva kezet mosni. (Ide sem árt egy anyaszemüveg, ami jótékony homályba burkolja a csónakázó tóvá alakult fürdőszobát…)

Hogy nem tanulás, mégis fejlesztő feladatot kapnak a gyerekek: felfedezték a postát, a levelet, amit papírra írnak kézzel, semmi sms, meg appok, meg csetek. Színes rajzok, érdekes történetek, és az izgatott várakozás, hogy mikor jön már a postás.

Ehhez kellett egy zárt csoport, ahol anyukák érdeklődési kör alapján levelező barátot kerestek a csemetéjüknek. Aztán vagy megmarad későbbre, vagy nem, esetleg lesz belőle komolyabb barátság is, esetleg semmi, de most, ebben a helyzetben nagyon jól jön. A postás pedig kétszer csenget… és kontakt nélkül megkapunk mindent.

És a barkácsötletek sem maradhatnak ki. Ez egy másik csoport, de rengeteg olyan ötlet van, ami hosszú időre lefoglalja a különböző életkorú csemetéimet. A nagyobbik, aki lassan 10 éves, barkácsol, a kisebbik, aki közel 3, pedig tesztel, játszik, szórakozik, közben persze tönkretesz, és a nagyobbiknak újabb munkát ad. Mindeközben ők maguk is továbbfejlesztik az ötleteket, és mindenki remekül szórakozik.

Fontos eleme az itthonlétnek a home office. Elismerem, hogy gyerekek mellől nem könnyű, kell hozzá némi rutin, és szintén egy szemüveg. Itt nagy előnyöm van, belátom, ahogy a türelemnél (hiányánál) pedig nagy hátrányom. Hiába na, senki sem tökéletes, ugye?

Kijárási korlátozások .::. home office

Szóval én évek óta home office-t tolok, ezért számomra ez a helyzet sem meglepő, sem félemeletes, sem pánikkeltő nem volt. Tudom, hogy aki megszokta, hogy a munkájára koncentrál megszakítások nélkül, az az első pár napban szenved. De nem kell így maradnia.

Én például kifejezett gyönyört találok abban, hogy néha félbeszakítanak, és teljesen vállalható ürügyem van arra, hogy felálljak a meló mellől. Hiszen a lekváros kenyér nem várhat, ugye? Másrészt ez is a kihívások közé tartozik. Az én így is képes vagyok rá érzése sokat ad, büszkeséggel tölt el. De van az éremnek másik oldala is, ahogy mindig.

Egy home office gyerekekkel sosem olyan, mint egy “igazi” munkahely. Nem véletlen, hogy bármennyit dolgozik az ember, bármennyit keres, csak otthon van. Nem elvárható az a fajta koncentráció, mint egy csendes, hűvös irodában, ahol csak a számítógép zümmög. Nem tartható az a határidő, amit az ember lazán teljesít, ha nem száll ki minduntalan az épp alakuló projektből.

Márpedig gyerek mellől ez csak segítséggel megy, anyaként gyakran úgy sem. Mert anya csak egy van. Ha meg még egyedül is van, akkor nincs könnyű dolga. De innen szép nyerni, nem igaz? Szépen tudomásul kell venni, és először nekünk, esetemben nekem, hogy lesz határidő, amit nem tudok tartani. Erre fel lehet készülni, lehet olyan határidőt vállalni, amire nagyobb az esély, de garancia akkor sem lesz rá.

A hibázást is akartam említeni, de ez eléggé egyénfüggő szerintem. Én a magam részéről inkább csúszok, amiről természetesen időben szólok, minthogy hibás anyagot adjak ki a kezemből. De ez csak az “igazi” munkára vonatkozik. Ha a süti ronda, nem izgat, amíg finom. Ha a ruha nem tökéletesen, vagy nem mind van kivasalva, nem izgat, tiszta legyen és kényelmes.

Szóval az igényekből, a ragyogó, magazinba való lakás képzetéről le kell mondani. Semmi értelme becsavarodni. Sokkal jobb sokat nevetni, akár magunkon is, sőt, az nagyon kell, kicsúfolni a helyzetet, bemutatni neki, és megmutatni, hogy így is élünk, sőt, így élünk csak igazán. Együtt. Vidáman. Szeretetben.

Írj véleményt

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..