Pánik a köbön – de nem az enyém

Beköszöntött a pánik. A csapból is folyik a koronavírus. Van dal a gyerekeknek reggelre, szeretjük, iskolába menet mindig vigyorogtunk és együtt énekeltük. Egy darabig ezt most iskola nélkül kell, vagy lehet, öt egész hétig.

Elsőre viccesen hangzott, két nyári szünet lesz az idén. Aztán lassan-lassan leesett a tantusz. A nyári szünet itt 6 hét. És hat hétig irgalmatlan nehéz a két gyerekkel itthonról dolgozni, segítség nincs, mármint nagymama vagy hasonló, program viszont kell.

Van is szerencsére, a város kínál korosztályonként nagyon változatos és érdekes programokat, potom pénzért. Tavaly meglehetősen sokat ki is választottunk, és a lányom ment. A kicsi maradt velem, de egy gyerekkel azért lényegesen könnyebb, mint kettővel. El sem tudom képzelni, akinek több van, az hogy dolgozik otthon a gyerekei mellett. Talán úgy, mint én, éjjel. 🙂

De most nem lesznek programok. Sőt, az általános elvárás az, hogy csücsüljünk itthon. Két energiabombával. A barátokkal nem lehet találkozni, játszóház, játszótér kilőve. A vásárlás amúgy sem program gyerekkel, nekem legalábbis, az inkább a tortúra kategória. Lenne, ha bevállalnám. De most különösen nem teszem.

És itt jön a pánik. Vagyis valahogy bekúszott, és nem ereszt. Nem a vírus miatt. Nem az miatt, hogy elkapjuk, megbetegszünk, kórházba kerülünk, ki tudja mi lesz velünk. Ebből a szempontból a legnagyobb problémám a napokban az volt, hogy kellően sima legyen a lábam (és nem csak a lábam), mert milyen ciki lenne a kórházban szőrmebundában lélegeztetődni. Ugye?

Szóval a vírus miatt ez a legnagyobb bajom. Vagyis volt. Mert ahogy hallgattam a híreket, olvastam a véleményeket, és körülnéztem a boltban, már másfél héttel ezelőtt kezdődtek a felvásárlások.

Először nem kaptam lisztet, tésztát és rizst az egyik boltban. Másnap a másikban nem volt liszt és rizs. A mai hírek már arról szóltak az anyukás csoportokban, hogy wc-papír sincs, és fotót is mutattak, ahol hegyekben állt a bevásárlókocsiban a víz, konyhai törlő és egyebek.

Pánik a köbön - de nem az enyém

A múlt héten, amikor szembesültem vele, hogy nincs liszt egy olyan boltban, ahol egyébként tucatnyi félét lehet kapni, és hegyekben szokott állni, és egyetlen árva kiló semmilyent se találtam, ahol az egyetlen zacskó rizs a lehető legsilányabb minőségűből maradt, úgy döntöttem, muszáj tartalékot beszereznem.

Mivel ez rám nem jellemző, legalábbis, hogy hegyekben álljon itthon minden, kényszerítenem kellett magam, hogy vegyek 4 kiló lisztet a harmadik boltban. Aztán a másikban 4 kiló cukrot, és egyebeket. Nem tankoltam túl, de egy időre elég lesz még úgy is, hogy egy sütés egy kiló lisztből indul, bármi legyen is az, és nincs maradék.

Muszáj volt vásárolnom. Úgy éreztem, hogy bár én nem érzem magamban a pánikot a vírus miatt, a többiek pánikszerű vásárlási láza rákényszerít, hogy én is vegyek néhány dolgot, egyszerűen azért, mert amikor itthon már nem marad, és indulnék vásárolni, nem lesz mit megvenni.

És a mai híradások már pontosan erről szóltak. Akik hasonlóképp gondolkoznak, hogy nem kell túlkészletezni, azok sok esetben hoppon maradtak. És bár tudom, hogy ha az olasz minta lesz itt is, akkor is lesz bolt, lehet vásárolni, lehet házhoz rendelni, vannak helyi termékek, szóval ezt nem érzem gondnak.

Hatalmasnak érzem viszont a nyomást, amit a többség pánikja okoz. Ami pánikot szül bennem is. Hogy muszáj tartalékolni, hogy mi lesz ha. Persze nem lesz semmi. A legjózanabb hangok szerint a lakosság 60-70 százaléka meg fog fertőződni. És a nagy részük túl fogja élni. Lesznek halottak sajnos, és nem tudom ebből sem kihúzni magam, mert az édesanyám az összes létező szempontból veszélyeztetett. Mégsem félek ettől.

És nem azért nem félek, mert nem fogom fel a veszélyt, mert bizony felfogom. Ahogy felfogom azt is, hogy miért mondják, hogy már nem a megakadályozás a cél, hanem a lassítás. Tökéletesen logikusnak látom.

Azért nem félek, mert az semmin sem változtat. Megteszem, amire kérnek, ami tőlem telik, védem magunkat és odafigyelek, de tisztában vagyok vele, hogy az esztelen pánik csak ront a helyzeten. Úgy érzem, észnél kell lenni, tenni a dolgunkat, és közben sztoikus nyugalommal figyelni az eseményeket.

A lányom közel 10 éves, felfogja már, amit hall, és nem csak a rádiót, az itthoni beszélgetést hallja, hanem azt is, amit a suliban mondtak a gyerekek, akiknek a szülei másképp gondolkodnak. És megijed, és kezelni kell ezt is.

Hogy a mások hatásait, legyen az egy rosszul elsült beszélgetés, egy púpozott bevásárlókocsi, egy hisztérikus kitörés, ellensúlyozni tudjam, elvenni az élét, a lényeget mutatni és láttatni, megtartani a lelkét gyermekien tisztának, miközben az értelmére is hatnom kell. Hát ezektől pánikolok.

Írj véleményt

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .